Most, ma (08.05) a nagy blogátalakításkor bejegyzéseket olvasgatva, a picassawebes slideshow-kat állítgatva lettem figyelmes nagy hibámra: a Pireneusokban volt még egy túránk utolsó héten, csütörtökön. Erról teljesen megfelekeztem... Pedig szép volt, mesélnivaló. És van hozzá sok szép fotó is. :D És így teljes a sorozat.
Nos, akkor az emlékeimet kicsit felfrissítem, és bele is vágok a történetbe.
Nos, akkor az emlékeimet kicsit felfrissítem, és bele is vágok a történetbe.
Reggel volt, még a nap sugarai épp hogy nyaldosták a hegygerincet. 2 vándor nekivágott, hogy meghódítsa életük eddik legmagasabb csúcsát. Mentek, mendegéltek felfelé magányosan. Senki emberfiával nem találkoztak hosszú órákig. Egyedül a szél sűvítő hangja volt ami a csöndet újra és újra megzavarta. Egyre magasabban újra és újra más vidék tárult eléjük. Hol aranyos kis tavacska, hol fehér szétszórt apró kövek, hol hatalmas világos sziklák, hol zöld füves rét, hol hófoltok. A szél volt csak állandó útjuk során.
Már közel a gerinhez a szél csak egyre erősödött. Az utolsó sziklás szakaszon egészen bele kellett feküdniük, nehogy lefújja őket a hegyről. A magasabb, és erősebb vándor meg is ijedt néhányszor, a mélységtől jobban félt ő, mint gyendébbik társa. Bíztatni kellett, nincs mitől tartania. Ők annál nagyobbak, mintsem csak úgy lerepítené őket egy kis szellőcske!
Végül épségben felértek a csúcsra: 2738 méterre! Itt hallottak aznap először emberi hangot. A spanyol-francia határ lévén egyre többször köszöntek nekik: "Bonjour" - t. A hegy túloldalán már egyáltalán nem hallották az "Hola"-t.
A visszaereszkedvén 2200 méterre, átkelve a gerincen csodaszép kék tavakat láttak ők a határ másik oldalán. Ettek, ittak, megpihentek, majd jó érzéssel szedelőzködtek.
Végül hazafelé vették útjukat. Sokáig lefelé, és csak megint lefelé bandukoltak, közben hajukba, ruhájukba bele- belekapott a szél, táncba víve őket.
Leereszkedtek a völgybe, ahonnan indultak. Legelő tehenek keresztezték útjukat, akikkel kicsit el is beszélgettek. Azt mesélték jól tartják őket, nincs okuk panaszra. Fű elég van, az idő kellemes. Senki nem foglalkozik velük, azt csinálnak amit éppen kedvük tartja.
Azt mondták újdonsült barátaik, kövessék a nyomokat, amiket ők hagytak pár napja, amikor arra sétáltak, amerre két vándorunk tart.
Követve a legyeket, - őket látták meg először, akik a nyomok fölött röpködtek - hamarosan útjuk végére értek. Egyet szusszantak, majd jött a busz és hazazötyögtek vele.
A csodás napot ma is őrzik emlékeikben.
Most utólag megnézve is igen jók a képek!
VálaszTörlésÉn is így gondolom. Már vagy százszor láttam őket, de nem tudom megunni és nem gyönyörködni bennük! :D
VálaszTörlés